2015. október 29., csütörtök

Egy táncos naplója: Bevezető

Egyszer volt, hol nem volt...


Így kezdődnek a mesék, de így vagyunk az igaz történetekkel is. Bár régen volt, most is van, mert itt él bennünk, élesen, múlhatatlanul. Akkor is, ha az, aki hajdan szavakkal életre keltette a múltat, már maga is emlékezetté lett.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra az érzékiség kellemes, puha felhője ölel körbe. Ízek, illatok és mesék közt nőttem fel, ez a három ma is eggyé olvad bennem.
Ízekről-illatokról történetek jutnak eszembe: így született meg ez a blog is: ahol elsősorban nem recepteket, hanem íz-élményeket, hangulatokat osztok meg.

És ezek az első emlékek hozzá kapcsolódnak...
Életem talán legmeghatározóbb női karaktere a nagymamám volt. Számomra az ő élete valódi kalandregény, tele bátorsággal, nagyszerűséggel, utazással, kihívással.
Kislányként minden olyan volt, mint Roberto Benigni Az élet szép című filmje - a kisfiú szemszögéből. Elvarázsolt világ, életre kelt álom: ahol egy vagány nő nekivágott az ismeretlennek és vicces történetekkel megrakott bőrönddel tért haza.

Felnőttként azonban már a másik oldalt is látom.
Azt, hogy milyen lehetett egy alig 16 éves butuska takarítólány gyerekeként a világra jönni, akit a gazdag úri fiú ejtett teherbe, de ballépését sosem vállalta fel. A nagypapa vette nevére - saját lányaként - az unokáját.
Milyen lehetett szoptatós anyaként végigrettegni egy pincében Budapest ostromát, ahol talán csak a síró, mellébe kapaszkodó gyerekei mentették meg őt az erőszaktól. Vagy nem, erről sosem szólt egyetlen mese sem...
És milyen kettéosztottságot érezhetett, mikor meghozta a döntést: fél évre az NDK-ba megy, hátra hagyva két, tíz év körüli gyerekét. Kellett a pénz, de kellett az újdonság, a kihívás is, hisz ez is ott volt a vérében.
Talán érthető módon jobban vágyott erre harmincegy évesen, mint a háború után alig éledező város szűkös körülményeire és a megromlott házasságára.

Az "Egy táncos naplója" bejegyzésekben ezt a történetet mesélem el. A lehető leghitelesebben: az ő kézzel írt naplóját másolva.

Azt hiszem, grafomán természetemet tőle örököltem. Meg az utazás szeretetét, a keménységét, a kritikusságát, az élet élvezetét, a kitartását és (bár ezt csak remélni tudom) a ritmusérzékemet. Meg talán azt a képességet, ahogy nyomokat tudott hagyni másokban. Hol ilyet, hol olyat, de olyan szenvedélyből fakadt, ami maradandóvá égett az emberek lelkében.

Hogy mi célból rögzítette olyan szorgalmasan a mindennapjait, nem tudom, de az esték azzal teltek, hogy mama a kislámpa fényénél ült, derekára kötött kardigánnal, cigarettázott és írogatott. "Dokumentált."

Talán azért, hogy most megoszthassam veletek.
Helyezkedjetek el kényelmesen. Például egy kényelmes fotelbe, terítsetek kockás plédat magatokra, hűvösek az esték... Utazni fogunk...


Almás pite édes illata töltötte be a konyhát.
Az almát a szomszéd fája alól gyűjtötte, apró volt, sérült, zöldessárga, mégis ebből sült a legfinomabb sütemény. A nyitott ajtón kifelé gomolygott a gőz, befelé a csípős, ősz végi levegő.
A levert térdű, fonott copfos kislány forró teát szorongatott a kezében, és a kályha mellé vackolta magát. Talán a kelleténél hangosabban vacogtatta a fogait, amíg tartott a szellőztetés.


Végre becsukódott az ajtó, a nagymama a hokedlin helyet foglalt, felkockázta a sütit, és a gyerek elé tolta.
- Mesélj valamit! – kérlelte a lányka.
- Mit meséljek, mit szeretnél?
- Hát, a cirkuszosat! – hangzott az örök válasz.


A cirkuszos nem található egyik illusztrált, keményfedeles mesekönyvben sem, mert igaz történet...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése