2015. november 13., péntek

Az elmúlás ízei

Enni kell.
Akkor is, ha az ember ott áll döbbenten és összezavarodva a felfoghatatlan előcsarnokában.
Elment, nincs többé...
S ez az érzés olyan sajgó, olyan fájó és megemészthetetlen, hogy a gyomornak valami igazán tápláló kell. Ami segít megemészteni. Ami biztonságot és ismerőst nyújt ebben a hirtelen felkavarodott világban.

Az étel lelassulás. Visszavisz bennünket oda, ahol először megtapasztaltuk, hogy anya ölelő karjába bújva, táplálékot adó mellébe kapaszkodva minden gond megszűnik. Egy szempillantás alatt eltűnik a sírás, a hideg, a magány és a kétségbeesés.

A gyorséttermek idejét éljük, átvitt értelemben is. Futva próbálunk enni, kapkodva igyekszünk feldolgozni a fájdalmakat, a tapasztalatokat.
El is feledkeztünk róla, hogy a közös étkezésekben varázserő rejlik. Nem csak a forró levest osztjuk szét nagy merőkanállal a családtagok tányérjába, hanem a szeretetet, a törődést, az összetartozás és a megosztás eszmeiségét is.

A halotti torok ennek az érának megfelelően szintén leredukálódtak. Gyors kávé, hirtelen elfogyasztott szendvicsek, és mindenki igyekszik azonnal visszarázódni a hétköznapokba.
Az elengedés ceremóniája pedig sokszor csak egy üres rítus: egy idegen pap, pár idegen mondat egy számára teljesen idegenről.

Egyetlen temetésre sem emlékszem.
Az eszemmel tudom, hogy melyik volt télen, melyik augusztusban, de a szívem nem őrizte meg a hangulatokat. A lelkemben nincsenek képek. Nem fúj a szél, nem szállingózik a hó, nem érzem az eső illatát sem.
De tudom, mit ettem. Az ízekből tudom, hogy könnyebbült meg bennem az a fojtogató érzés, hogy oldódott minden lenyelt falattal a gombóccá gyűlt sírás a torkomban.

Ott voltak azok, akik szerették, utoljára, vele együtt osztották meg a földi lét érzéki örömeit. Beszélgettünk is róla, minden harapásnyi étellel őt idéztük oda.
Az életnek ez a kézzel fogható, már-már banális valósága, amit egy jóízű ebéd magába rejt, segített elfogadni a halált.

Azóta is szeretem ezeket a telt, reális ízeket. A vörösboros marhapörköltet. A töltött káposztát. És igen, a hortobágyi húsos palacsintát.

Szinte ez az egyetlen emlék, ami megmaradt nagyapám után, hiszen már olyan régen elbúcsúzott. Huszonöt év mindent a homályba von, mégis, mikor ezt az ételt eszem, látom magam előtt a szürke öltönyeiben, nyakkendőben-kalapban, fényesre suvickolt lakkcipőben, igazi úriembernek öltözve. Cigarettázik is és kezében mindig ott vannak ilyenkor az elmaradhatatlan reklámszatyrok...

 

Hortobágyi húsos palacsinta


Két csirkecombból pörköltet készítünk.
Ehhez előbb leszedjük a bőrt és különválasztjuk az alsó és a felső combot. A húst egy kevés olívaolajon körbepirítjuk.

Egy másik edényben megdinsztelünk két, apróra vágott, közepes fej hagymát és két paprikát. Megsózzuk. Kevés vizet adunk hozzá és elpároljuk a levét. Ezt kétszer megismételjük, így keletkezik az a selymes, dús szaft.

Pirospaprikát szórunk bele, elkeverjük, majd beletesszük az előkészített combokat. Ha kell, még egy kis sót adunk hozzá, és borssal, őrölt köménnyel, majoránnával és egy leheletnyi chilivel ízesítjük. Hozzáadunk még két meghámozott, felkockázott paradicsomot is, és fedő alatt, lassú tűzön készre főzzük. A szükséges még vizet adagolni hozzá, csak kis részletekben, folyamatosan elfőzve adjuk hozzá.

Két tojásból, lisztből, tejből, sóból, kevés olaj és víz hozzáadásával sós palacsintatésztát keverünk, majd kisütjük. Nyolc darabot kapunk.

A kész pörköltből kivesszük a húst, lefejtjük a csontokról és feldaraboljuk. Kevés szafttal együtt ledaráljuk. Ezzel a húspéppel megtöltjük a palacsintákat, amiket egy kiolajozott tűzálló tálba szépen elrendezünk.

A maradék pörköltszaftot tejföllel egy botmixer segítségével krémes állagúra keverjük, majd a palacsintákra öntjük.

Előmelegített sütőben összesütjük-összemelegítjük a palacsintákat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése