2015. november 17., kedd

Egy táncos naplója: Harmadik

Fedezzük fel Drezdát!



1955. április 28. délután fél 5

fotó: wikimedia
Befutunk Drezdába.

Hegyek között elterülő szép, nagy város, de a legelső benyomás: rengeteg a rom. Látszik, hogy ez a város borzalmasan sokat szenvedett a háború alatt. A pályaudvar és a körülötte fekvő gyárak omladoznak.
A másik észrevétel, hogy kevés az ember. Du. ¼-½ 5, csúcsforgalmi idő nálunk Pesten: itt, dacára a kellemes tavaszi időnek, alig van valaki az utakon.

Megérkezésünk után azonnal indulunk ismerkedni a várossal. No, most lesz aztán szükség a német tudományra! Már a legelső trafiknál eszünkbe jut, hogy álljon meg a mentet: lapokat haza!
Mire közös erővel kinyögjük, hogy képeslapokat kérünk, rá bélyeget, megkérdezzük, hogy mennyit szöveget írhatunk a lapra, majdcsak kifáradunk. Nem csak mi, az eladók is.
De mulatságnak is beillik, mikor egy üzletbe hatan-nyolcan betódulunk, és mindenki magyaráz kézzel-lábbal, magyaros temperamentummal, vagyis lehetőleg jó hangosan.

Jót szórakozunk a fodrászüzletben is, ahol igen keservesen próbáljuk megmagyarázni, hogy a hajunkat szeretnénk rendbe hozatni. Az árat alig tudják megmondani az alkalmazottak, csak bámulnak ránk, mintha sose csináltak volna még ilyet.
Itt egyébként minden nőnek rövid haja van. Na, ja! A praktikus németek nem pazarolnak sok időt a fésülködésre.

Emeletes házak vannak.
A kapuknál annyi csengő, ahány lakás. Nekem ez nagyon tetszik. Nem mondom, viszket is az ujjam, szeretném kipróbálni a csengőket, mint a rossz gyerek. De hát hess félre, csúnya gondolat!

Az itteni villamosok egész világosak, vajszínűek, nem tetszenek nekem. Zsúfoltság nincs. Szép kényelmesen közlekednek. Menet közben a vezető felé nyíló ajtót nem szabad kinyitni. Nem tudta ezt szegény Mari, aki kint maradt a peronon, és onnan szólt be nekünk.
A vezető rögtön kiabálni kezdett. Persze Maritól nyugodtan ordíthatott, hiszen ő egy mukkot sem ért németül. De végül a mutogatásból rájött, mit is akarnak tőle: hogy tegye be gyorsan az ajtót.
Ezen az ajtón van egy kis ablakocska, és a kalauznők azon keresztül kezelik a jegyeket. Egy vonal 20 pfennig vagyis 1 forintnak megfelelő összeg. Nem olcsó.

Semmi rohangálás nem tapasztalható. Itt mindenki ráér. Emberek, akik hallják, hogy magyarul beszélünk, odajönnek hozzánk, érdeklődnek. Mi is irántuk.
Én egész szép, tiszta kiejtéssel beszélek, de az itteni németek sajnos nem. Elharapdálják a szavak végét és így nagyon nehéz megérteni őket.


Elsétálunk a városi vurstliba.
Hát olyan lármát még a betyár életbe nem hallottam, mint ott. Egymás hegyén-hátán van minden.
Mivel itt nagyon kevés az állami vállalkozás, majd' mindenki maszek, ezért a cégtulajdonosok hangszóróval a szájuk előtt igyekszenek túlordítani a szomszédjukat, hogy magukhoz csalogassák az érdeklődőket.

Itt is van óriáskerék, különféle ringlispílek, árusító bódék. Sőt, még egy kis maszek cirkusz is akad, először annak a műsorát szeretnénk megnézni.
Hát ez elképesztő! Ha két ember összeállna valahol, fogna két macskát meg egy pár lovat, tudná ugyanazt produkálni, mint ez a csodabogár cirkuszos!

Tovább megyünk. A vidámpark középen van egy tánctér, ami nem más, mint egy elkerített betonos platz. A zene lemezről szól, körben pedig a nézelődők sorakoznak.
Ha megszólal a zene, odaperdül egy nőszemély a bejárathoz és szedni kezdi a 10 pf-es belépőket.
Érdekesen zajlik mindez: egy lány odamegy az általa kiszemelt fiúhoz és tapssal táncba hívja, sőt, be is fizeti őt.
Egyik alkalommal a K. Szabó előtt is megállt egy lány, és a bizonyos három tapsolással táncolni invitálta. Még a 10 pfenniget is a kezébe nyomta.
Erre K. Szabó gyorsan odaadta a pénzt Bandinak, így a lány őt cipelte magával. Szegény Bandi, épp azon morfondírozott, hogy felkéri Juditot, mikor a német lány elhappolta.

A táncot órákig tudnám csodálni, ha nem dideregnék. Rengeteg a lány, vegyes páros alig akad.
De akár lányok, akár fiúk „táncolnak”, mondhatnám bátran lötyögnek, hol ritmusban, hol nem, és néznek ketten kétfelé. A világon semmi kapcsolat nincs közöttük. Unott az arcuk és jampiznak, borzalmasan jampiznak. Dobálják ki egymást még a lányos párok is.

Mindezek után – félig megsüketülve – megyünk felvenni a mi diéta pénzünket: 20 márkát.
Itt lesz a mi cirkuszunk is ezen a Fučíkplatz-on.
Gondolom, bele fogok hülyülni a lármába. Az a remény táplál, hogy a csoda cirkuszos ember mielőbb be fog zárni, ha a mi klassz cirkuszunk megkezdi a műsort, és ő is beül megnézni minket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése