2015. november 8., vasárnap

Egy táncos naplója: Második

Indulás


1955. április 26. 13 óra 30 perc

A vonat mozog már, mindenki a vagon elején állva integet. Valaki utánunk kiabál:
- Lányok vigyázzatok, nehogy többen gyertek vissza!
Bemegyünk a kocsiba. A hangulat igen keserves, könnyek gyűlnek a szemekbe.
- Gyerekek! Hat hónap! - ez a refrén.
Mielőtt mindenki elkeseredne, az erősebbek másra terelik a beszélgetést.

A táj gyönyörű.
Kiülünk a kocsi elé és gyönyörködünk. A Duna mellett visz az utunk. Előbb a visegrádi várat csodáljuk, majd a Dunának egyik hatalmassá szélesült kanyarulatát. Szántóföldek mellett húzunk el, mindenkinek integetünk, visszaintenek. A nap ereje fogy, de a mi érdeklődésünk nem.

Egy-két óra múlva Szobon vagyunk. A vámhivatal dolgozói átnézik a kocsikat, egyeztetik a személyazonosságot. Sötétedik, mire továbbindulunk. Ahogy az állomást elhagyjuk, hétszáz méterre van a határ. Jól beburkolózva megint kiszállingózunk a kocsiból, hogy búcsút intsünk szülőföldünktől.
Megvacsorázunk, teázunk, pazar, gyertyafényes világítás mellett, és lefekszünk.

Aludni próbálunk, de ahogy a sebességet veszi a masiniszta, eléggé ráz a kocsi, kirázza a szemünkből is az álmot.
Így hát Jutka szavalni kezd, aztán történelem és földrajz órát rendezünk. Az irodalomvizsga még csak hagyján, de a két utóbbiból nem a legfényesebb eredmények születnek.
Lassan csak ellep bennünket az álom, de az éjszakai pihenésünk nem a legnyugalmasabb. Átlag minden negyed órában leesik valami, hatalmas csörömpöléssel. Mindenki felriad, gyertyagyújtás.

Hajnalban ébredek. Pozsonyt sajnos az éj folyamán hagytuk el, nem láttam belőle semmit.
Kedves kis cseh faluk mellett haladunk. Roppant helyes kis házacskák, lehetőleg keskenyek és emeletesek kerülnek szemem elé. A szőlőkben kis apró faházacskák, olyanok, mint otthon, falun a vécék, csak valamivel nagyobbacskák.
Lassan a társaság is ébredezik, rendbe hozzuk magunkat. Az első takarítást én vállalom.

A táj ismét csodás. Rengeteg hegy, apró, sebes patakocskák csörgedeznek, miniatűr vízesésekkel. De egyik alagút a másikat éri, s mi minden alagútból hatalmas csörtetéssel jövünk ki. Eleinte fel nem fogjuk, hogy mi az. Végre aztán, mikor az egyik alagút fala végképp leveri a kéményünket – mely egy kályhacsőből áll – mindent megtudunk, annál is inkább, mert korábban begyújtottunk a kályhába.

Még mindig Márta esetéről beszélünk, aki eléggé megjárta. Már az indulás napján beleejtett egy csomag vattát a lavórba. Reggelre pedig a kézitáskája és egy kiló kockacukor addig táncolt kis asztalán, míg beletornászták magukat egy vödör vízbe. A cukor nagyobb részben felolvadt, ezért a táskájának tartalma vizes és ragacsos. Miután ez utóbbit kihalásztuk belőle, az artisták lovai boldog nyerítéssel fogadják tőlünk a vödörnyi szirupot.


Mindig nézzük a térképen, hogy hol járunk, de sajnos csak a nagyobb városok vannak feltüntetve.
Egyik szép nagy város Csehszlovákiában Brno, melyen keresztüljövünk. Busz, troli és villamos van. Nagyon tetszik a helység mindnyájunknak. Itt is nagyon barátságosak az emberek. Integetésünket szívesen fogadják.

A fiúk az estét nálunk töltik. Miután képtelenek vagyunk társasjátékot játszani, mert nem tudunk közös nevezőre jutni, hogy mit játszunk, megoszlik a társaság. Szópóker – kártya – és népdal-éneklő brigádokra oszlunk. Én persze ez utóbbinak a tagja vagyok. Lami gyönyörű, eddig nem hallott népdalokkal szórakoztat bennünket.

Ismét este lesz. A vonatunk nem akar megállni. Végre egy nagyobb állomáson mégis lélegzetet vesz, és táncosaink hazamennek. Kellemes, enyhe levegő van a kocsiban.
Marival az esti fényekben gyönyörködünk. Több folyó mellett haladunk el, mindegyikre ráfogjuk, hogy: - Ez az Elba.

Újra lefekszünk, kicsit félve az éjszakától. Most már ugyan nem fog talán potyogni semmi, de az erős rázástól aludni nehéz. Majdnem az egész éjszakát egy városban töltöttük.
Reggelre ébredve barátságtalannak találjuk az időt. Nem is kelek fel.

Fél óra múlva Németországban, Bad-Schanau-ban vagyunk.
Itt le kell szállnunk, és egyenként, névsorolvasással vesznek számba bennünket, így  elég sokat álldogálunk ezen az állomáson.
A körülöttünk veszteglő német katonákat cigarettával kínálom. Előbb nem akarják elfogadni, mondván, hogy szolgálatban vannak, de később mégiscsak rágyújtanak. Lassan megindul a társalgás.

Meglepődök saját magamon, nem reméltem, hogy ennyit fogok érteni és beszélni.
A kiejtésem elég tiszta lehet, mert minden szót értenek. Jutka nem nyugszik, hogy ő nem beszélhet, és kihozza a német társalgási szótárat. Sose tanult németül, a fonetikus kiejtést olvassa, de valami rettenetes magyarsággal. A németek egy szót sem értenek a szövegből, amit tudok, én javítok ki.

Lassan az összes katona körénk gyűlik, és jönnek az artisták közül is sokan, folyik az érdeklődés, mit lehet kapni, mi mennyibe kerül? Virágainak szétosztjuk a katonák között, cserébe lefényképeznek bennünket.

Elmeséljük a többieknek, hogy a mi kocsinkban milyen drága fűtőanyaggal fűtünk: ékköves aranygyűrűvel.
Mer’ az úgy volt, hogy Mari és Márta ma reggel korán kelvén, azzal lepték meg a társaságot, hogy befűtöttek. Lapát híján kézzel hordták fel a szenet, és dobálták két marokkal a kályhába. Mari elfelejtette, hogy lötyögött az ujján a gyűrű, és egyszer csak, mikor már javában égett a koksz, feljajdult:
- Jé, a gyűrűm! - hát az bizony a fűtőanyaggal együtt a kályhába került. Majd ha leég a tűz, kikotorjuk a hamuból.

Estére újabb csalódás éri szegény Marit. A gyűrű, amit aranynak hitt, nyomtalanul elolvadt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése